Vers

Versek Tengelicnek II.

"Altató"

ó ne keseregj hát, Csöndes

oly nehéz viselnem ha bánat...

bú teríti arcod, könnyes

....keser' íz görbíti szádat.

tedd kezembe azt a súlyos...

tedd vállamra azt a zsákot,

hullhatott míg kell de múlj most

hozzon a hold könnyű álmot.

nézz szemembe drága Csillag,

hagyd, hogy cirógassam arcod,

feledtessem fájdalmadat,

vívhassam helyetted harcod.

bújj hozzám, te nékem kedves,

kiölelem tőled' gondot,

álmod tiszta képeket fess'

boldogságnak adjon otthont.

Áhítat

mint naplóm írom-e sorokat neked,

ki soraimra sem veted szemed.

dugd csak nyugodtan homokba:

én maradok nyomodba'...nyomorba.

nekem veled színes a táj, feküdnék

öledben, arcodra árnyként vetülnék.

pillád csókommal hajtanám le

én, ki csókod csak nem feledte!

próbáltam félretenni - mint könyvet,

és eltörölni - mint keserű könnyet,

de szemedbe nézve az este:

újra és újra...el vagyok veszve.

és nem hiszem el amit mondasz,

hogy egyszerre mindentől fosztasz,

nekem kell az a kéz, az a csók:

nekem kell ami volt, ami volt...

s persze enélkül is, csak tudd: hiány mar,

s hiányod áhító imákkal

kezelem. ordítva óhajtozom' feléd

kellesz te így is, csak néha nem elég.

nem magány mar engem csak a táv,

a szűkölködés benned s hozzád hajtó vágy.

s ez' érzés mint lapot könny átitat:

hozzád szól ím ez az áhítat.

Magány - versek magamnak (kitekintés)

Ellep a szar

ellep a szar, percek telnek bele

s érzem fuldoklom már jó ideje.

gennyes, verejtékes, véres e világom:

magamnak teremtém, mégis többre vágyom.

ó te mártír, te elbaszott hisztis kurva!

önsajnáltatás helyett takarodj aludni!

Magány

mellettem fekszel, Te kedves,

sötét, mostoha alak:

a Magány, mi elfojt s nedves

minden a paplan alatt.

már álmodni se mer.

bambán, álmosan bámul

s bár fényben teszi, mit kell:

est tekintete éj fele irányul.

se szív, se lélek

nem dobog, élek.

nem fáj, nem éget,

nem érzek. nem érzek.

Nekem nincs

te nem olvasol,

te sem keresel,

te nem jössz.

nekem nincs, kösz!

én szenvedek,

én elvesztem,

én ma látom:

nekem nincs barátom.

ti, kikben bíztam

ti, kik támaszaim

ti cserben hagytatok.

sötétben baktatok.

nem kereslek mert basztatsz,

téged sem, mert leszarsz.

neked meg a kurva anyádat!

ím: adj utat e magánynak.

csak akkor kell ha harsány,

ha feledteti veled,

s az én terhemet?...

az Isten verjen meg benneteket!

Versek Tengelicnek

Hiányod III.

hiányod ütötte vérben ázó sebembe dörzsöltél sót.

már nem vérzik, mar.

be nem tartott ígéretek fertőzik,

s a genny lepi el hamar.

hegy tetején egyedül állva rántasz mélybe,

bár én a lábánál állva,

zuhanunk együtt mielőtt még

megmutatná mily kecses szárnya.

te a magányt választod a csókjaim helyett,

a sötétséget - ölem melege vár,

gondolataimmal ideje lenne

megismerkedned s nem rejtőzni már.

Becéző gézlappal takarnám sebeid,

Nyalogatnám míg fájdalom kimúl,

Örizném kezed s csábító szemeid:

Méreg a nyálamtól ürül s higul.

De Te ellöksz, elszöksz csigaházadba,

S fájdalmas pokolba taszítasz,

Nyakamba lógó óriás hurkon

Lazíthatnál de csak szorítasz.

Önző ki fájdalmát nem osztá meg azzal

ki erre áhítva esedez,

Ím hát itt állok most álló fasszal

A bitón, hogy megfojts, hogy lefejezz.

Hát baszd meg, akkor sem tágítok,

kinyitám elvakult szemed:

Várok, míg csókodat áhító

Szerencsétlenségemet...észreveszed.

Hiányod II.

csak szavadba kerülne

boldog lennék épp,

nyugodtan aludna,

pont hogy ezért kérd:

miért?

miért nem tudatod hogy érzel,

hogy miért is szarsz le engem,

úgy tulajdonképpen?

tőmondatok, egy szavas válaszok,

én meghallgatnálak vagy lennék támaszod

én szavaid innám, vízcseppet száraz föld,

tán terheddé lettem, ki tébolyogva költ?!

tán hiányod teszi oly elviselhetetlen',

hogy magányba érzem magam, s kietlen

képzelgek rólad te Drága, te Világszép,

s téged okollak e űrért, e hiányért.

akárhogy is, találkozásunk várom,

mert nem bírlak szóra e távoli tájon,

vagy nem is gondolsz rám - én terád' sokat,

s küzdöm e szürke borongós napokat.

bárhogy is lesz, én majd úgy megölellek,

hogy illatod végre levésze' e terhet,

s megszeretgetlek, csak ne viszakozzál:

érezni fogod, hogy úúúgy hiányoztál!

Hiányod

ajkam ajkadon pihenne,

megfáradt napjaink mögöttünk,

csak a nyakadba lihegne

nincs part sem, hol kikössünk,

itt racionalitásnak nincsen talaja,

Te szívem kertjének egyetlen madara...

csókodra éhezem és ölelésed vágyom,

forgolódva fetrengek, nyomna már el az álom... 

de csak szemeit látom, karolom derekát,

még csókja ízét is érzem, csak magam verem át:

nincs mellettem.

nincs mellettem.

Ijedt madár

hosszan közelítettem, nekem csicsergett.

esőben, hidegben velem didergett.

ködben a halványkék napfénybe csaltam.

léptei nyomában loholtam halkan.

csendjét féltem, álmomban százszor

ölébe menekültem el e világtól,

ébredvén üres volt, hideg és mostoha

így váltam' én siedt', mohó és ostoba.

s legközelebb már puskámmal mentem,

elcsicseregtem mind mit éreztem,

vittem kertjeim legfrissebb magjait,

ajtóstul rontottam: a szívét hagyja itt!

fészkébe bújnék - ha kérné? építek!

pillangók hada szállt belém s szédített,

mindent szeretnék és holnapra talán!

- ijedten röpült előlem a madár.

...én még itt állok csendben a fád alatt,

érintésed és a csicsergő szájadat

várom, és úgy visszakívánom...

bújjunk össze újra fenn ott az ágon.

"Gyáva"

te gyáva sebzett lélek, ki múltaddal orstorzol',

rám ne ruházz rémképet múltadból.

tegnap csókolsz, szorongatsz, szeretőm játszol s

ma gyáván vissza táncolsz.

"a felelősség nálad nem erősség", ahogy mondják,

majd azt én eldöntöm mikor s kit szeretek,

Tengelic, csicsergő madár vagy te,

kit megrontottak a múltban vak verebek.

én szeretek. én várok, 

s reád csak így reagálok.

és kérned se kell majd, csak elkap,

csókol majd. úgy, mint tegnap.

mert nekem ne hazudj, átjárt a kéj,

most meg minden mondatod sekéj,

mert azt hiszed miattad dobnék mindent,

pedig régóta megfogant itt bent.

én szeretlek s kicsit sem izgat, tényleg,

ki miatt silány ez önbecsülésed,

én várok majd hiába szöksz,

és csókollak majd, hogyha jössz.

Leheletem

ma nem láttalak. kicsit reménykedtem benne,

mintha ma az éj is sokkalta feketébb lenne.

mintha a meleg szobában néma fagy honolna,

s a leheletem is csak futna, csak loholna...

szökne a kapun, át utcán, túl házakon,

tereken át szállna messze a városon,

szusszanna egyet a csillagos éjben,

hogy végtére is puha orcádhoz érjen.

s szép álmot dúdoljon csendben a füledbe,

altató csókot, álomport a szemedbe,

s bár inkább e estét karomban töltenéd,

szívem leheletét...csak őt küldhetem feléd.

Ezt szeretem benned

óriás szemed tengerében - belé veszek én,

pillád ha csak rebben - légy már az enyém!

hangod cseng - csendben csordogáló patak,

s ha csak szél lengeti hajad: szavam elakad!

mosolyod derűt hoz a legsötétebb tájra,

kacajod napfényt visz a hosszú éjszakákba,

de tudod talán neked semmit sem kell tenned:

csodállak téged. ezt szeretem benned.

közelséged - bár télnek tele tombol odakint,

puha pokrócba bucózva - kandallóként melegít,

bujásod elfeledteti minden bajom s gondom:

úgy szeretlek téged... komolyan mondom!

csókod repíteni tanít, fellegekbe szállva,

mint függő a drogot azóta is egyre várja,

gyengéd simításod szoros ölelésben...

mint légy papírban ragadtam ott Az éjben.

kívánom kecses tested, filigrán alkatod,

s ahogy szavaimat figyelmesen hallgatod,

elméd, a szavaid, ahogy hajaddal játszol...

a lelkem neked táncol...a lelkem veled táncol!

karod, füleid, melled, lábad és feneked,

a tartásod s a pillantásodért is már epedek,

de tudod talán neked semmit sem kell tenned:

csodállak téged. ezt szeretem benned.

Álmomban

megint itt voltál álmomban,

csak véget ne ért volna...

percek voltak tán vagy több óra...

félresikerült búcsú volt-e:

de ajkad ajkamat körbelengte.

majd testemet tested karolta át, -

simítva haját, arcát, derekát...

karommal magamhoz láncoltam... -

oly jó volt veled ott, az álmomban!

Szökj el velem!

szökj el velem kedves,

picinyke madárka...

szökj a végtelenbe,

vagy az éjszakába!

szökj egy percre velem,

vagy egy órát, gyere!

több napra ha tetszik,

évünk teljen bele!

enned mindig adnék,

fürdesz tejbe-vajba,

röpülj vélem madár,

örömben és bajba'!

innod mindig adnék,

menedékünk édes,

el kell hogy szökj vélem,

korántsem kétséges!

szökj egy este velem,

hagyjuk itt a várost!

egy melegebb helyre,

indulhatnánk már most!

bújhatsz, hogyha félnél,

ölelnélek százszor,

szökj el kicsit vélem

ebből a világból!

Félelmek

Fogalmad sincs mily szeretnivaló vagy,

Hogy bájod nekem milyen kellemes,

Búcsúnk után elborít mindent a fagy,

Szívem és lépteim mind deres.

Rettegek: rajtakapsz érzésim' között

Átkozva ellöksz majd magadtól.

Félelmem teljesen belém költözött

Ha elegem is már a falakból.

Ha észre veszel, vajon mi lesz az ára?

Szitkozva hó alatt magamra hagysz?

-Nem ezt akartam te nekem oly drága!

-Megérdemled, hogyha halálra fagysz.

Kételyek

kicsit többet gondolok rád,

mint 'mennyit kéne,

kicsit jobban is hiányzol,

írom ezt félve.

egyre többet találkozunk

közel s a távolban,

egyre közelebb kerülünk...

az álmomban.

elveszítni' nem szeretném,

s mikor majd olvassa,

megmaradhat-e énnékem,

elröpül holnapra?

Tengelic

Eridj' innen gondolatim',

Te néma Tengelic,

Hesegethetlek én némán,

Na mi van? Nem eridsz'?!

Hívogatlak is én - bénán,

De te, te miért nem félesz'?!

Röpülsz, hogyha arra kérlek

Szállasz Te nékem édes.

Állasz' ha arra kérlek,

S én Téged olybá' féltlek

Mit tehetnék én még érted?

Érthetnéd-e mit érzek?

Csak közelimbe' tartva

- mint ág, virágát hajtva -

Türelemmel várom,

Titokban rád vágyom?

/Mégha tagadna, bár mintha nem:

-Úgy megszerettelek hirtelen,

s úgy büszkélkedem széles e világnak:

- nem úgy! - De imádlak. (De! "Úgy" imádlak!)/

S bár sokszor némán

Állok csak - mint mondtam: bénán

Melletted a csend...

Oly sokat jelent!

Tagadom

még magamnak se vallom be,

hát hogy vallhatnám neked,

buján sörbe fojtott szemed

és tökéletes feneked

...ami aggaszt.

egy mestermű-remek

de mégsem érzek kínt,

bár jó, a gyomrom néha megremeg,

ha látlak. vagy inkább hogyha nem.

hiányodban bús komorság ami ellep teljesen.

de még tagadom.

még tagadom.

Feketerigónak (T.V.)

Feketerigó

Nyakamba bújtál Feketerigó,

Oly puhán, buján és édesen,

Álmomnak határit' - hol és mikor,

Nem volt kezdete és vége sem.

Csókot váltott és úgy izzott a tér,

Természetes volt s fesztelen,

Összesimulva a test testhez ér:

Gyengéden, lágyan, meztelen.

Ölem kulcsoltad át Feketerigó,

Így szólt e sikamlós álom,

S tekinteted oly kacéran hívó,

Még most is vissza kívánom!

Gerle korszak

Ugye tudod milyen szép?

Napkeltében pislákoló, titokzatos ég...
ugye tudod milyen szép vagy?
ugye tudod milyen szép?

Szippantom be illatodat, maradj kicsit még!...
ugye tudod milyen szép vagy?
ugye tudod milyen szép?

Mosolyod felvidít, napfényt hoz a mába,
Kacagó kék eget bármelyik balladába.
Apró lépteiddel ahová lépsz virág nő,
Melegséget facsarsz a jégbe borult szívemből.

S olykor úgy követném ezeket a lépteket,
Lehoznám csillagokkal együtt a nagy kék eget.
Nevedet nappal csak mint álmaimban betűzöm
Jó Isten úgyseg', ezt a lányt befűzöm ;-)

Oly jól esik közelséged, örökre szorítnálak',
Hogy vagy nekem én hálát adok sorsnak, a világnak!
Csak ne sajnálj magadtól, oly rövid az élet,
Ne furdaljon lélek, ha megszeretgetnélek!

Alig mentem, úgy hiányzol, visszafordulnék!...
ugye tudod milyen szép vagy?
ugye tudod milyen szép?

Napnyugtában rózsaszínben úgy ragyogó ég...
ugye tudod milyen szép vagy?
nekem, tudod, csodaszép!

Gerle nász

ma megértettem végre mindez hogy működhet köztünk,
nem kell átalakulnia nem kell hogy vízbe fürösszük,
nem kell elnyomnunk mint sűrű gaznak gyökerével a magot,
csak élvezzük ki mindazt ami kettőnknek megadatott.
én szeretlek. s talán te is szeretsz engem,
de ha kimondanád úgy éreznéd nincs teljesen rendben,
így e ki nem mondott kötődésnek alakul ki varázsa,
szabályokkal elkerített telke avagy garázsa.
boldogan ölellek vagy fogom meg a kezed,
és ha ennyit ad a jó Isten már akkor boldog leszek,
persze elkerülhetetlen néha azon szomorkodom,
hogy nem mosolyoghatok folyton csábos mosolyodon.
s ha elnyom majd a bú vagy elnyom majd a bánat,
s ábrándozom árról gyöngén csókolom a szádat,
ne riasszon meg, hogyha néha könnyem fakad,
te feledteted minden bajom s őrzöd álmaimat.

Gerle-blúz

Miért is írnék rólad mindig komoran?!
Szeretlek te Gerle, tényleg, komolyan!

Nagy szavakkal játszom, miért ne tenném én?!
Ha te vagy most a legszebb nő nekem e földtekén!

Testedről egy estén lehúznám a blúzod,
De addig nem teszem míg fülembe nem súgod!

De ha egyszer megteszed hát addig éljek én,
Rajtad játszom el e dalt, oly könnyed lesz ne félj!

Csókodat ha egyszer megkaparinthatom,
Már a gondolatától is merevedik...karom!

Hajad húzom...karmod hátamba már épp,
Ruháink mint ócska rongyok szakadjanak szét!

Megjegyzed e estet, ahogy megízlelem tested
Összeolvad verejték...óh ez olyan marha szép!

Felemellek s a mellek sem feleselnek ahogy
Kulcsol át a karod, tudatván te is akarod.

Zihálásunk közepében lassan megremeg a testünk,
Egymás forró melegében fekve elég frankón festünk!

S a hajnal így talál ránk, tényleg esztelen!
Egymáson fekszünk frankón meztelen!

Miért is írnék rólad mindig kormoran?!
Köztünk a kémia dúl, elég komolyan...

És hogyha szívünk fél majd dalunk ami húz,
Szóljon vonagló testünkről a gerle-blúz!

Gerlice

Midőn a nap felkél, néked csak egy tánc...
Egy lesz a sok közül, drága Gerlicém.
Holnap messze-távol, tőlem tova szállsz,
Nem öleljük egymást többé te meg én.

Apró termeteddel befészkelted magad
Szemem zeg-zugán át szívem közepére!
Emlékemben pihen tekinteted, hajad,
Kínzó hiányodban vonyítok az égre.

Néked csak pár tánc, s logikus lenne,
Nem is ész ki diktál ha mosolyod idézi,
Fájdalmasan édes e pillangók repte,
Erejemet s lelkem érzem felemészti.

Hangod dallamától olvadok, imádom,
S kacajod oly édes, érte halnék én!
Karjaidban hidd el, senki e világon
Nincs nálam boldogabb e föld kerekén!

Szállj magasra Gerlém, kecses tollad rebben
Náladnál szebben nem repül madár...
Őrzöm illatodat, gyönyörködöm csendben,
Felém majd egyszer vissza szállsz talán...

Gerlicém vagy

Patak vagy mi itat, erdőm, menedékem,
Tiszta tükrű tavam, lángom hideg éjben.
Hajnalra kélt mező, estre nyugvó folyó,
Néma napkeltében megnyugvásom hozó.

Nyár vagy te a télben, édes napsugaram,
Puha fehér párna, melengető havam,
Eső vagy kiszáradt lelkem közepére,
Rózsa vagy s gyöngyharmat az' levelére.

Illatos szellőm, őszből kélt kikelet,
Rabul ejtetted elmém s szívemet...
Hiányod mar, hogy lennék boldog én
Ha nem láthatlak...édes Gerlicém.

Gondolsz-e?

Csak te, csak te, csak te.
Csak te jársz fejembe.

Gondolsz-e rám? Csak kérdem.
Azért jól vagy, remélem.

Már nem biztos, hogy elég
Várnom, szaladnék eléd.

Ezzel, most nem érem be,
Csak így vagy itt...lélekbe'.

Nem csúszik falat, kedvtelen
Nincs már erő, nem leplezem.

Megszálltad lelkem teljesen.
Bárcsak itt lennél Kedvesem!

Gondolsz-e rám? Csak kérdem,
Jó, inkább remélem.

S félsz-e tőlem vagy rossz,
Mit e gondolat okoz?

Gondolj rám kérlek, csak este.
Nékem az oly kedves lenne.

Magamról azt mondhatom...
Te vagy minden gondolatom.

Kételyek

Két napja esik, mintha gyászolna:
Múltam, jelenem vagy jövőm?
Elmém a szívemre rászólna:
Sosem lesz Gerle szeretőm!

Úgy fáj. Hiánya felemészt, mar.
S mire fel végül is, én csak egy
Sok közül ki borzasztón' akar
De úgy sem kaphat meg.

S mikor oly jó minden tényleg
Muszáj volt feldúlnom...
Feledni én téged?
Vártam, hogy elmúljon...

Ez életben már nem?
Biztos? - zakatol bennem
Kételyek kínozva kelnek,
Zsongnak fejemben.

Elrabolnálak,
Eltennélek zsebbe..
S repülnék veled...
Az ismeretlenbe.

Akarlak. Most!
Várok rád csendbe'
Emberöltőnyit - ha kell
Az új életre.

Nem szerettem

Nem szerettem még ily hosszan titokban,
Nem vakított még el ennyire vágy,
Nem volt még szerelem ennyire édes,
Keserves, ostoba, sorsszerű, lágy.

Kialudt mind gyors' s hasonlót remélve
Vártam a reszkető mínuszokat,
Lombját már ág is a jégre cserélte,
Én meg csak írom e himnuszokat.

Rég nem vágytam már ennyire mélyen,
Nem kínzott így még a bizonytalan,
Jó kedélyt lám kételyre cseréltem
Vágyakozom reád mint hontalan.

S mondd te világszép, gyönyörű Gerle,
Mit tegyek én mikor szív úgy dobog?!
Meglát és hosszasan, forrón ölelne
Mit tegyek, bennem a láng úgy lobog...!?

Nem szerettem még ily hosszan titokban,
Nem vágytam csókját ilyen hevesen
Nem látom még hol a jövőnknek kulcsa
De száz évig ha kell, azt keresem.

Ölelésed

Ha létezik a menny, talán hasonló lehet,
Mikor apró karjaid szorosan körbe ölelnek.
Ha kacagsz vagy mosolyogva csicseregsz,
Ha látlak...nem is tudod nekem milyen ez!

Illatod körbefon, s mint méh a sziromra
Zümmögnék szüntelen körötted titokba'
Drága Rózsaszálam, Mézédes Nektárom
Melletted lehessek, minden nap úgy várom!

Ha lesz majd egy új életünk, hát annyi szent,
Megkereslek, s veled élem meg azt a jelent.
Megszerezlek, s boldogabb lesz majd az az élet,
Hol minden nap érezhetem illatod s ölelésed.

Turbék II

Mint egy álom ami úgy lopózik csendesen be éjjeledbe nesztelen sikít,
S ami oly édesen dédelgetve körbefonja lelkedet a hajnalig simít.

Mint egy álom, de most hirtelen feleszmélek mert ölelésed valósággá vált,
Körbefonódva a külvilág is megszűnik, szívdobogásunk nyomja el a város moraját.

Mint egy álom, hisz képzelni sem mertem, hogy érzésim' tán viszonzásra lel,
S egymás karjaiban ez a gerlepár úgy turbékol: ma éjjel e két szív ünnepel!
----------------------------------------------------------

Illatod lélegzem, elteszem holnapra.
Illatom lélegzed, bele borzongunk.
Elnyújtjuk hosszan az érintéseink:
Szeretünk. Nincs is ma jobb dolgunk.

Hozzám bújsz - kérleljük ne érjen véget!
Ölellek - maradj te éjszaka még!
Egymást úgy kívánó tekintetek...
Pillantásunk egymás szemébe ég.

Kezemet fogod... Égbe tartalak...
Derekam lábaddal kulcsolod...
Olyan eszményien édes, mesebeli
Szívem most veled, csak veled van teli!

--------------------------------------------------------------

Mint egy álom, most ez is múlni kezd,
A villamos rabolja el szerelmes tekintetét,
Vacogva sétálok, de belül még melegít
Mindketten várjuk, hogy folytassuk ezt.

--------------------------------------------------------------
Álmából ébredve szép gerlepár
Külön fészkekben melegszenek
Újratalálkozást úgy várja már:
Ölelhesselek, szeresselek!

Turbék

Hívlak magamhoz, közeledem feléd:
Bejárok...titkon, csak hogy lássalak.
Szellőt s melegt' áhító ázott veréb...
Várok még rád Napom az ág alatt.

Vacogok hiányod jeges talaján,
Kesergek ha hangod nem hallhatom!
Hűvös ősz köszönt, már messze a nyár,
Múlik majd! - magamat így áltatom.

Melegszem így hát képzelt tüzednél,
Magamnak raktam de szemem becsuk:
Ölellek csendben s te visszaölelnél -
E ábránd mi folyton eszembe jut.

Állunk a parton vagy erdőnek mélyén,
Domb oldalról látjuk: száll le a nap...
S elképzelt sétánknak eszményi végén
Kacér ajkad majd ajkamba harap.

Így ábrándozám', de hess te kegyetlen!
Tűnj el te édesgető gondolat!
Bűn már e pár sor is, honnan vehettem
Bátorságot, hogy így megrontalak?!

Kérlek csak adj még türelmed tavából,
Utolsó korty! Még hadd szeresselek!
S lassan evezve el tőled a mából
Holnaputánra tán felejtelek…

Gerle Te drága, bár tiszta e turbék,
Kérlek ne félj, szavam lassan apad,
Kertben az ágról a levél is hull még
Télre elűzöm e álmaimat...

Álca

Ne gondoljak-e rád?
Azt kérted ne tegyem.
Valótlan, balga vágy:
Levegőt se vegyem?
S tollamat letegyem?
S el ne kísérjelek,
Csak tűnjek csendben,
Mint elmúlt kísértetek.
Ne légy múzsám?
Mosoly kísérje kezem,
Mi szórítna’ - úgy ám!
Majd közömbös leszem.
Nem tudok lemondni'.
Játszani tudom s ha jobb,
Hát ideje befogni -
Légy hát nyugodt.

Nem hiányzol! Nem látnálak!
Hordom a "nem gondolok ràd" álcámat.
Drága szíved megér annyit nekem:
Ha így jobb, csendben szeretem.

Álmatlan

Az erdőben csend honol már.
Némaság tölti meg a fákat.
Sötét leple lopózva vár,
Hogy ellephesse szobámat.

Alvásnak itt nincs helye!
Ide lábát nem teheti álom!
- így sújt törvényként keze.
S ím' messze reggelt várom.

Zavart mosolyod, érintést,
S összefonódó ölünknek hála
Reggeliként azt a jó érzést,
Álmatlanságom értelmet talála.

Fényképed s néhány már leírott
Szavaid lökdösik a mutatót...
S ha édesebb élményre vágynék
Közös emlékeinkben kutatok.

Halk hangod hallom, illatod érzem,
Szemeid, apró kis vonásaid...
Gyönyörű arcodat fel-felidézem
Gyermekként, ki még csodában hitt.
____________________________________
S hinni...hát miért is ne merne?!
Okkal sodort elém téged az élet,
Bárhogy is leszünk mi gyönyörű Gerle,
Melletted én már semmitől se félek.
____________________________________

Forrong a hősszerelmes vér...
Mit a realitás könnye áztat...
A képzelet nyugovóra tér
S helyébe fészkel a bánat.

S még ha kissé vérzem,
Sem nyomhatja el vágyat:
Hisz csókod úgyis érzem,
Hogy nem érinthetem szádat.

Álom

Megült a köd a tó derekán,
S én el nem engednélek. De nem ám!
Lombok alatt lopóznék belefeledkezve,
A titokzatos éjben veled szeretkezve.
A sötétben hangunk moraját
Leplezi e fehér fátyol, s ki odalát:
Csak a Hold s a csillagok az égen.
Álmodtam rólad most, ekképpen.

Búzamezőn

Búzamezőn állva, pipacs közepébe...
De messze vagy Gerlém,
Szárnyát el nem ére'...

Gyönge ölelését, könnyedén derekát,
Mikor érezhetem,
Karolhatom én át?!

Úgy hiányzol Gerlém, egyetlen madarom',
Csókolnád e számat,
Szorítanád karom.

Ejj de búzamező, oly sok itt a kalász,
Talán Te rám Gerlém,
Talán sose találsz.

Ám ha erre szállasz, tollad kaparintom,
Illatod eltészem,
Édes Rózsaszirmom.

S ajakidra titkon ajakimat tészem,
Pipacs közepében,
Én Gyönyörűségem!

Ha fény lennél

Ha fény lennél, ó reggelente...
Te cirógatnád először arcomat.
Űznéd árnyakat messze-messze,
Gyógyítnád rajtam vérző karcokat.

Ha fény lennél, egy pillanat alatt
Itt teremhetnél ha szükségem hív,
Nem kéne számolnom naphosszat
Perceket...dobban és dobban a szív...

Fény vagy te mégis: be-beragyogád,
S színekkel töltöd a szürke napot,
Tündöklő mosolyod úgy adod át:
Elnyomja az esthajnalcsillagot.

Csak téged látlak - fény vagy te mégis:
Jártamban-keltemben, útszéli fákban
- az ablakból tükrözve, te vagy az ég is -
S a fodrozódó öreg Dunában...

A sötét utcán fel-fel s alá járva
Szemem megpillant egy-egy oszlopot
Kacsintva pislákol rajtuk egy lámpa:
Kacéran, mint kik' épp csókot lopott.

Szemeid lennének ezek a fények?!
Magamban erről is e kép dereng,
Itt vagy te most is és megédesíted
A kozelmúltamat s a messze jelent.

Réten ha átszel: a susogó fűszál -
Aranyló hajad mi felidéződik...
S a ködbe burkolózott messzi táj
Melyben - mint latványod - el-elidőzik.

Beszélnek hozzám, csak téged hallak:
Elnyomja világnak minden zaját.
Zavartan bólintok - csak mint a falnak,
Miközben gyengéden ölellek át.

Fény vagy te mégis: hajnalra kélve
Érzem mint cirógat arcod emléke
- Drága madárkám, gyönyörű Gerle... -
A világot hogyha kell átszelném érte…

Ha kérdenéd

Ha kérnéd, egy erdőt felégetnék érted,
De Te nem. Mit szeretnél kedvesem?

Függőddé tettél vagy tett kedves pillád,
Csicsergő hangod, mi elandalít,
S egyre csak vágylak, mint Vitéz a Lillát,
Csókodat, tested mi e dalra hív.

Már nem gyötör kín, de a vágy szakadatlan,
Álmomban összeér szád és a szám,
S vonzódva te is csak úgy tagadatlan,
Könnyű lepelként dobod magad rám.

Függőddé tettél, s olykor kevés ez' adag,
Öled nem oltja ki epedő szomjam,
S egyre csak vágylak, mint vizét a patak,
Kétségek között, hogy neked elmondjam?

Ha kérnéd, holnapra lehoznám a napot,
S az eget, egy felhőn szeretkeznék veled.

Három napig

Három napig nem látlak,
S lesz hogy több, mint hétig.
Én majd, én majd úgy várlak!
Hiányollak végig.

Egyetlen vigaszom:
Fényképedet nézem...
Bár hangod se hallom
Illatod sem érzem.

Csicsergésed hangja
Nem járja át lelkem,
Ilyenkor írok majd,
Én drága szerelmem!

Gondolok majd sokat,
S nézek fel az égre
S várom majd a napot:
Öleljelek végre.

Kevés

Néha oly kevés belőled,
És el kell ezt mesélni,
Olykor szétfeszít itt belül,
Ezzel nem tudom beérni.

S neked elég ez?
Tényleg ennyivel beéred?
Ne stresszelj...nyugi,
Nem kell most beszélned.

Én úgy szorítanálak,
Én úgy megcsókolnálak,
Hogy fejed ráhajthasd,
Én tartanám a vállat,

Csak add nekem a szádat...
A lélek fárad...
És nem kell a fogadkozás
Meg nem kell a bocsánat.

Te sose gondoltál rá?
Sose képzelted el?
Ajkaink táncát,
Mi végre égbe emel?

Ne bántsunk senkit,
S ne hagyjunk hátra,
Csak éljük át egy kicsit még,
És élvezzük egymást, na.

Nem várom válaszod,
E soraim csak támaszok
A falnak - ó mennyire akarlak!

Talpad alatt lennék zöldellő fű,
De drogom vagy, s látványod a tű.

S sétáink közben ha épp csak a csendem,
Ha szavam apad, csak rólad merengem,
Nagy csata dúl bennem mi messze harangoz,
Ábrándozám, hogy rántalak magamhoz...

S ha ércelődöm is, az maradjon benned:
Szeretlek, s nem tudok náladnál szebbet!
S csodálnak százak vagy imádnak ezrek:
Nálam jobban egyik se szerethet!

Udvarom

Én udvarom minden reggel
Friss magvakkal hintem,
Röptét várom teli kedvvel,
S az eget tekintem.

Röptét várom Gerlicémnek
Puha tollú angyal,
A szemei megigéznek,
Napsütötte hajnal.

Ha nem szállasz' alá Gerle,
Hasztalan e nappal,
Szálljon alá hát az este,
S induljon új dallal.

Pirkadatkor újra várlak,
Ismét hívogatlak,
Tedd kezembe puha szárnyad
'Értelmet e napnak.

Amíg nem jössz fel se kelljen
Azt kívánom a nap,
Míg nem hagyja hogy - ne is merjen
Téged láthassalak.

Mennyit bír

Mennyit bír a szív?
Szeret viszonzatlan, s magát
Megvezetve bíz,
Lép át minden határt.

Mennyit bír a lélek?
Hisz látott már gyengédnek,
Azóta is kérlek,
Szeress te is, ölelj még meg!

Önmagát becsapó elme,
Kinek véges a türelme,
Pedig végtelen szerelme,
Pont az mi nem kelle'.

Mi kell hát akkor?
Szép szó? Barátod?
Öleljelek fagykor?
Táncoljék ha látod?

Bármit bír e szív,
S cipel ez a lélek,
Apró szemed hív,
Mind megteszi érted.

Vadak közé vetel?
Nem hívsz, nem keresel?
Óhajod szerint behódolok.

Szép szavam vágynád?
Rossz napokon párnád?
Ha kérnéd, gondoskodok.

Mosolyogni lássad?
Vesszen ez' imádat?
Teszem amit kérsz.

Áhítozza szádat?
Érezze a vágyat?
Védlek’ hogyha félsz.

Mennyit bír e szív?
Mennyit ez a lélek?
Csak szavakat hánytam
Mégis elítélnek.

Érzésekre vágytam,
Szüntelen-szakadva.
Magamra maradtam.
Magamra. Magamra.

/nem, nem keserves kínok szülte
szenvedés mi e sorokat betűzte,
s nem is teher mi a válladra hull,
szeretlek Gerle...ártatlanul!/

Anikónak

Búcsúzóul

Biztos mosolyogsz már, nevetsz-e világon.
Bár láthatnánk újra kedves arcodat...
Önző e kérés, s bár fájó hiányod:
Folyt' vívtad benned dúló harcokat.

Nyugva-nyugszol már, bár abban biztos:
Tétlen Te Drága ott fent se maradsz,
Átadván kik nekünk egykor oly fontos:
Mily kopár nélkülük minden tavasz.

S mily kopár Nélküled ez a tavasz,
S lesz az a nyár, ősz, és a tél:
Hiányod keserű könnyet fakaszt:
Ellepi szívünk a végtelen éj.

S bár a nap felkel, nélküled ébred,
Mily felesleges így fáradnia!
Rétről az ablakon szellő betéved:
Hajaddal kéne ma játszania.

Szemünkben kéne ma látszania!
Fülünknek kéne, hogy halk hangod hallja,
Harsongva, vigadva táncolnia
Újra meg újra még ezernyi dalra!

...töltöttem. Gyere, igyunk még párat!
Ráérsz még, csak ezt az egy kupicát!
Utána ha ott már annyira várnak,
Eljöhet érted a messze világ...

Nyugva-nyugszol már, én abban biztos:
Tétlen ó Drága se fent, ahogy lent.
S bár Téged mindenki szívből imádott,
Csak te érezhetted mi van ott bent.

Biztos mosolyogsz, s Neked ha könnyebb,
Boldoggá tesz ez a boldog tudat,
Találkozunk még, tedd amit tenned'...
Legyen könnyű a föld és a hosszú utad!

B. Nikolettának

"Semmi...és mégis minden"

Próbálom elhajtani, járom utcákat-tereket,
Ahogy anya fürdeti a koszos-maszatos kisgyereket...
Úgy tisztíts, űzd érzést, kérem messzi Isteneket:
Egy próbatétel ez?! ... most mégis mit tehetek?!

Egy filmben lennék!...azt tekerheted-vághatod,
Újrapörgetheted azt az elmúló vasárnapot.
S akkor ismét karjaidban, hozzád bújva láthatod...
Könnyű derekát karolva emlékedbe zárhatod.

Fura játék, zavaros alak a sors,
Lelkekre, tervekre jön és rátapos.
Kecsegtetve húz előtted kétes ábrándokat,
S tanakodsz megtedd-e, mint a lottószámokat...

Nincs kegyelem, érzem te is szenvedsz, vonzódsz...
Minden lehetőséget le-lepörgetsz s fontolsz,
Amilyen édes volt akkor az a táncunk,
Úgy folyt most kínozva ránk tekeredett láncunk.

Talán majd később...vagy egy másik életben,
Mint gyermek puha pólyában - úgy dédelgetlek lélekben,
Úgy éget, úgy fáj...hogy más jelent szánt a nap,
Már nem vehet el senki tőlem: szívembe zártalak.

...s ne riasszon ha látsz vagy sem, én lelkem nyugtából
Minden nap sétálok azóta az utcádból
Egy darabot. Olyankor a levegőbe harapok,
S közelemben tudva kicsit könnyedebbek a napok.

...keresem az arcod. Hatalmas e város...
Hiányod a testre, s úgy a szívre káros.
Megpillanthatnálak...s szóra bírva téged,
Megölelgetnélek, megszeretgetnélek...

Te világszép, te édes, te drága...
Hercegként rabolnálak el messzi palotámba...
Csicsergő hangodtól virág nyílik ha szólsz...
Hálám örök, hogy adtál belőle te sors...

Ékszer a Dobozban, nyulak tánca...
Hajnalban zsebemben emlék-lánca...
Illata ott maradt rajta, s talán még...
...találkozunk. Ez...utolsó ajándék.

Lédának

Rózsaszál

Küldesz-e fenébe,
hisz alkohol mámor...
nékem olyan közel,
neked biztos távol.

Gyarló és csaló,
s az érzés maró
de tiszta szívvel, engedd:
hadd dúdoljam el.

Mindig szerettelek.
ám mint gyermek szeret
tudtodra rosszul
probáltam adni:

Húzni hajad szálát
hátha egyszer átlát
s ha utáltál mégis
hozzám szólaltál

Macska gombolyagot
s bár nem mozog, halott
bökdöstelek hátha
-észrevesz majd, higgy!

Védni kellett volna,
védni minden bajtól
sebzett lelkek éjjel
összeforrtak így...

Szorítva téged
mint patakban vízcsepp
elbújtunk a mától
eltemetkezve.

Emlékszem mint mesélsz
minden szavad kevés
mint levegőt venném,
s bármi téged bánt...

...csónakod lennék,
s veled tovaúszva
hátrahagynánk múltunk
morajló zaját.

Táncodat lejted,
eddig csigaházba
most rózsaként nyíltál
gyönyörködtem én.

Sosem volt még szebb,
s én elveszettebb
ma óriási
kerek földtekén.

Könnyed ha baj van
szó nélkül halkan
kérdést se! - csendben
rám csorgathatod.

Őrző falad vagyok
körbefonva téged
biztonságot nyújtva
megszeretgetnélek.

S tudnod kell egyet,
náladnál szebbet
e világ se másik
sosem alkotott!

S ha neked semmit,
annyit sem jelentett
megértem, én csak
reád gondolok.

Áldva sorsot,
bűn ez vagy sem de
belőled ennyit
legalább adott.

S a szív s a gyomor
nem én ki diktál
tán megnyugszik
ha végre téged lát.

Ne riadj kérlek
ölelésed, kezed,
őrzöm tekinteted
csillogó tavát.

Kisbogár korszak

Úgy fáj

Nem gondoltam volna, penge erezetre nyomva
Megváltást jelente' e szörnyű nyomoromba'.

Az' kanyart nem veszem be, nem nyomom a féket
Marcangolva zabál fel az önsajnálat téged.

Minden kötél szakad? Háh! Ez nem fog...akad,
Csigolyát simító...lágyan andalító...

Ne félts, csendben elalszom. Tényleg. Ne aggódj.
Puha pirulák simítják, arca így virul át.

Nappal mosolyog tán. Színjátszó szimultán
De jön az éj...aljas, sötét fekély.

S eszedbe jutnak arcok. Mély, hegedő karcok.
Vagy tátongó seb ez mit fertőző genny fedez.

Ne félts. Megvéd a "földiekkel játszó"...
Csak úgy fáj most. Oly távolinak látszó.

Ne félts! Majd a gaz - ha igaz nem - benő.
Elfogy ez est is, miként kezemből az erő.

Kisbogár III.

Retteg a tél csendjétől a sárguló falevél
Rettegek, mert le kell írjam: nem lehetsz az enyém.
Reszket szél morajában a cseresznyefa ága:
Nem porozhatják be már, nem lehet virága.

Te azért vacogsz, félsz mert embertelen tetted,
Hogy éden almafáját Kisbogár, ma érintetted,
Én attól szenvedek mert olyan édes ez az alma,
Eluralkodott rajta...ó szépsége hatalma.

Nem törölném ki! Nem! Raktározom magamba:
Belenéztem szemedbe, mélyen túrtam a hajadba.
Az vessen rám követ ki látta már azt az arcod,
Kiért évezredeken át küzdve-küzdve vívnék harcot!

De én bajnok, mit bajnok inkább úr leszek,
A bennem zajló háborúkon értünk rögvest túl leszek:
Szelíd fűzfád, patakod, édes tavaknak vize én,
Megnyugvásra lelsz majd bennem, úgy mint annak idején.

Kerted leszek, rózsákkal s ha csalódások érnek,
Szirmaival cirógatlak, tüskéivel védlek.
Tesszük amit tudunk, amit hiszünk, amit kell:
Egymást egyszerűen soha nem veszíthetjük el!

...Ki láttad

Napok óta nyalod sebem Kutya.
Hogy bírod e terhet?
Nézed ahogy felnőtt férfi pillangókat kerget,
S látod ahogy érett asszonyt marcangolja tudat.

Oly jóságos vagy, csodállak.
A csontot mégis más kapta.
Nem uralkodott el rajta utálat:
Csendben reájuk hagyta.

Büszkén viselnéd pórázom.
Te lettél volna soros, érzed.
Mégis e komor, nehéz órákon
Rólad lemondót átsegíted.

Te, ki láttad s azt a sírba viszed
Gyógyítod a két bolondult rigót
Ígérem visszahozzuk cserébe a hited:
Ha keserűnek is tűnik ami volt.

Kisbogár II.

Szőke hajszáliból' kerítést fonnék a nyárban
Amik felrepítenének egészen a mennyországba.
Pilláiból épített mosolygós, könnyed bárka
Amin messzire hajóznánk el a együtt az Óperenciába.

Ne rettegj Kisbogár, ölem óv majd a bajtól
És a világ által csepegtetett mély, tengernyi szartól.
Ne rettegj, tekinteted lesz majd az én pajzsom
Mivel azóta is ébredek...bár már mélyen alszom.

Cölöpöket építek a messzi óceánra
Hogy ott nőjön Neked a világ legszebb rózsája.
Időgépet építek, egy jó negyvennyolc órásat,
Hogy őszintén és tisztán simogathassam az orcádat.

Tornyokat emelek a felhők tetejéig,
Hogy a kacér mosolyoddal szaladgálhass végig...
Hógolyózzunk együtt forró szavannába...
Lebarnulnék veled a hóelfedte' tájban...

Önző e gondolat, s bár szorítanám combodat
Gombolnám le szavaimmal gomb nélküli gombokat...
Végtelenül üldözném ez úgy tüzelő vágyat,
S csókolnám e boldogsággal feltelítő szádat...

...nem. Még nem tudom kimondani.
Rólad. Ma. Még nem tudok lemondani.
Hitem, becsületem, s létem azt kívánná.
Fösvény becstelenségem az ajkadat kivárná.

Nekem már nem múlik idő.
Megállt. S tudom a fű ismét kinő...
S a hó elfedi újra a lombokat, s a fákat...
Én úgy vágyom...úgy vágyom...azt a szájat.

De oly lemondóan tekint rám a csendje,
Nem vár válaszra bár válasza tán támaszt jelente',
Dobhártyám kiéhezett hangod csengésére,
Vérlemezek e erezet forró rezgésére.

Arany hajából hidat fonnék az éjbe,
Mi elröpítene minket a messzeségbe.
Megnyugvást lelnék én puha bőre pírján,
Mint tinta nyugodnék a megszentelt papírján.

Pszt! Had szívjam mélyen be illatod.
Érintéseimet holnap már itthagyod.
Bár sosem múlt volna el az az éj...
...most küzdve-küzdj! Élve élj!

Kisbogár

Fel sem jött ma este a Hold, még az éj is vakon...
Nem szemléli szél sem fák, hogy arcod simogatom.
Bújsz hozzám...fogadom...gyönyörűnek látlak:
Dobban a szív, s elnyomá'...ó, zaját e világnak.
- Nézz szemembe! Add csak nekem most e percet!
Ajkad ajkon, kéz a kézben, bőr a bőrön serceg.

Igazságot tenni?! Mutass embert e világban:
Ítéljen csak életfogytig, hogy csókodra vágytam!
S vágyom is Kisbogár, túrnék mélyen a hajadba...
Együtt indulnánk ismét egy éjjeli kalandra.
Kaland...nekem maga volt a csoda:
Hibába csattog most is lelkiismeret ostora...

Szabályaink, törvényeink mi vagyunk kik hozzuk,
Tényleg ez lenne mivel boldogságunk okozzuk?!
Minden egyes percéért hálás vagyok az égnek,
S leszek is, hogy aznap kicsit nekem adott téged.
Zokogok most és néhány napra meghalok.
Oly rég érzett érzelmekért köszönetet adok.

Szeretlek. Szeretlek mint a csók a csókot,
Mint a fül a neki kedveskedő, édesgető bókot.
Mint szem mi rácsodálkozik ha új csodára lel,
S mit veled együtt hunytam le és reggel veled kelt fel.
Szeretlek. Arcod nehéz elfeledni,
Ahogy kész volt kezeimbe bújva mélyen szenderedni.

Nem várom, hogy viszonozd. Lehet felét sem érezted.
Ez a saját harcom lesz, neked nem szabad vérezned.
Nem sebezhetem meg ki számomra olyan szent,
S bár szerelem és fájdalom ma egyet jelent,
S szaladnék karodba mint eb, ki tépte láncát:
Ma éjjel nem járhatjuk el a sors kacér táncát.

Félek most. Vágyom...fekszek egyedül az ágyon,
S várom nyomjon el az álom...de csak tekinteted látom.
Lassan, csendben...boldogan vérzek el...
Lábam sors oltárán térdepel:
Ha ez élet nem adhatott hasonlót se nékem,
A következőbe Őt kérve-könyörögve kérem!

Veresbegy korszak

Veresbegy

Őszinteségem, a vallomás felesleg,
Más tüze lobban az éjben.
Sóhajod zúgta a tér, az a nemes hegy
Zuhantam onnan a mélybe...

Zavarodban is olyannyira kecses,
Lebegsz előttem Veresbegy...
Őszinte pillád rezzenése becses
Nem érezteti valóm kevesled.

Ritka e fájva de simítva fojtó
Halkan elaltató kegyes halál,
Mégis feltámaszt a holnap oly óvó
Nyugtató báj tekinteted taván.

S bár tolláról lerázva vízcseppként hullok,
Nap fénye nemzé' a párát,
Harmatként holnap az arcodba bújok,
S bámulom szemed világát.

Csőrével szurkál, ragadnám...bujkál...
Másnap is visszaszáll ágra,
Karmoddal kaparsz, de semmit nem akarsz,
Visszavárom, s visszaszállna.

Mit keresel bennem mégis, te veres?
Közömbös lennék tenéked'?
Hogy lehet fájó mi ennyire heves,
Miért zúg szívemben ez ének?

Nappal lemondok, de szárnyadat bontod,
Megbabonáz pihe tollad...
Éj követ éjt, búmat párnámba fojtom,
S várom, hogy elhoz a holnap.

Nálam jobban...

Miért vagyok még oda érted?
Varázsol el szeme-fényed,
Ugrok még ha füttyentesz Tavasz?
Vöröslő ég fura boltján
Madárként száll, telihold vár
Néma puskám, nem mozdul ravasz.

Mi célod voltaképpen?
Itt repkedsz majd egész évben,
Míg egy újabb ágat nem találsz?
Nem is baj, nem is lenne
Ablakomban csicseregj te:
Epekedjen csak gyáva Vadász.

Álmomban puskagolyóm fúrja át a bőrödet.
Kopasztlak, tollaidat tépkedem s a szőröket
Perzselve égetem le s húsod mohón zabálva...
Felébredvén nyúlszívűen, fojtogató magányra...

Döntésed végleges, de -
S mindig van egy de-...
Mikor már illatodat, csípőd feledte.
Közömbös, rajongó,
Néma aztán zajongó,
Ellöksz s visszarántasz sietve.

Csak tartanál, mint hű ebet, s hogyha méreget
Lenézed mint ki kéreget.
Mint szerető bújsz, farod nem, csak biztonságot nyújtó
Legyek én a közeledben láng nélküli gázöngyújtó.

Csak ne érjen stressz, úgy könnyebb lesz,
Fussunk maratont együtt, hosszú távon problémák elől.
Megoldja más, vagy inkább dobjuk el, fejünk homokba:
Stresszallergia, mit szerelem nem tartalmazhat nyomokban.

Mert, nem illünk össze, ezzel jössz te ám a válaszom:
Ki illik hozzád ha eldobtad óvó támaszom?
Találhatsz százat, akár ezret ki érted ha meg is veszhet
Nálam jobban téged, nálam jobban téged...nálam jobban nem szerethet!

Vers az éjszakában

Kacér árny játékoddal az arcomra ráveregetsz...
Nem szép dolog árny, hogy elhagyásával fenyegetsz...
Járd csak táncod láncba, lomha lámpa lángjával...
Ne fenyegess engem énem sötét párjával.

Mint toll a párnában...puha ez a takaró.
Miért gyalázom mégis, mi oly mélyen nekem való?!
Miért szítom a tüzet, mért ébresztem az álmom,
Ha elhozta végre, mi legszebb e világon.

Testét dédelgetem, lelkébe szerettem,
Százszor elmondanám: légy örökre nekem!
Élj velem, nemzek gyermeket, légy anyja,
Ezt ordítja belül, míg ölel gyengéd karja.

Kánikula honol, csak lelkem marja fagy,
Mert bár kapni jó, de oly szívesen ad...
Mégis néha elvesz, de nem hagyom, hogy elvessz!
Ezerszer mondanám szemedbe, hogy kellesz!

Éhezem rá...tán ezért van hogy túl vad,
Közel vagy...mégis távolodba' fullad...
Szeretnék...mégis sokszor akarok,
Nem bírom hiányát, szorítsanak a karok...

S kezed tőlem, egy ujjhossznyira rebben...
Rettegek..hol vagy??? Üvöltözök csendben.
Dühöngő farkasként vonyítom a holdat...
Belátom neked, biztos furcsán szólhat.

Engedek a világnak...vidd, bírom még pár percet...
Pillanatok alatt gomolyodik szürke felleg...
Szikrákat szórok, vetek szakadatlan...
S csak arra eszmélek...elmémben nagy baj van.

Hidd el, te vagy nekem világ kincse, a minden,
Oxigén számomra, mi nélkül létem sincsen.
Bár néha zúgok, tenger hullámaként,
Közös életünk lebeg előttem éltem céljaként.

Felfedem

Tél szele suttog az alvó tavasznak:
-Rügyet fakasztva felkélni ne félj!
-Ne siess úgy, hűs hím, te havas vad
S hóvirág szirmával inte' felé..

Hívsz-e majd te is Vöröslő Alkony?
Marasztalsz-e picit még Kikelet?
Vagy nap sugarára egy távoli parton,
Cserélnéd inkább a jég szívemet?

Meglelném valód, megismerném tükrét
Távol tavaknak mi szemedbe bújt!
De bátran halnék...s ha azt kéred tüstént
Hamuvá égek a tűzből mi gyúlt.

Felfedem magam előtted mint táj,
Mit a messze fehérlő színbársony lep el,
De várja Tavasz melegében ha jár,
Puha fű, s a virág borítá' ha kikel.

Leleplezném

Leleplezném valóm? S ki kérded,
Temérdek lepled ledobnád-e szemem előtt?
Magányba torkolló ó fagyos éjjel,
Reád gondolva merít erőt.

Bizalmasommal küldtem meg jelét,
Terád mosolyogva gondolok én,
Melegszik tollam az ujjbegyeimben,
Küldesz-e füstjelet messze felém?

Bámulnám Hajnal reggeli arcod,
Elkapom én a tekintetemet,
Érzed-e bennem elmélyülő harcot,
Megremegteté' a két kezemet.

Köszönnék százszor is arcodat látva
Mosolyt fakasztasz a kiszáradt földből,
Tavaszt varázsolsz a didergő tájra,
Napfényt derítesz a sárguló őszből.

Ha hívva, csicseregve kéred hogy szálljak,
Repülni érted megtanulok én,
Legyen az terhelve fojtó nappal vagy
Álomból riadva keltve az éj.

Lehullt-e leplem vagy kételyed ebben
Nem csillapodott csak magasba hág?
Csalódott tekintet él-e szemedben,
Vagy mosolyod zúgják a rügyező fák?

Leleplezném valóm, csak félek csalóka
Tükröt festene a nappali táj,
Leleplezném valóm, csak félek az óra
Míg rejtem addig a kedvemre jár.

Nem ismerhetlek

ki most ezt olvasod meglepődsz talán,
valómat fedje még sejtelmes homály...
távoli madár fenn' fellegekben...
nem ismerhetlek s te nem ismersz engem.

mosolyog arcod, mosolyog tested,
a hajnali szürkét vörösre fested,
látványod dobja fel mélabús kedvem...
nem ismerhetlek s te nem ismersz engem.

szólítlak', hallod-e hangomat halkan?
homokszem vagyok ó nagy sivatagban,
vízcsepp a távoli nagy tengerekben...
nem ismerhetlek s te nem ismersz engem.

rémítelek-e vagy pirul-e arcod
mikor e pár sort a kezedben tartod?!
taszítalak-e vagy vonzlak' e percben?
nem ismerhetlek s te nem ismersz engem.

gondolatomban járva kélsz folyton,
rózsaként mikről a szirmot lebontom,
messzinek tűnő pompázó kertben...
hol megismerlek és te megismersz engem.

Zs. Krisztinának

Elenged-ő

Mondhatjátok nem léptem én túl rajta, de faszt,
Csak megbújik a kérdés bennem itt, kicsit aggaszt...
Miért sértődtél, s miért fájt mikor szemedbe mondtam:
Hazudtál te életem és én is hazudtam.

Azt hazudtam kedvesem, az életem veled
Oly derűs, vidám, édes a szép tekinteted
Néhanapján elgondolva beláttam hamar
Mosolyod egy önző boszorkányt, sárkányt takar.

De herceg voltam akkor, ki a sárkánnyal küzdve
Halállal fizettem volna, boszorkányt űzve.
S mind azt úgy reméltem, megérte az áldozat,
Mert eljön majd a hercegnő, a boldog változat...

Nekem jobb...néha még rád gondolok,
És tiszta szívből bánom azt az átkozott napot:
Mikor megismertelek, hosszan fogtam kis kezed...
Hol voltak az őrangyalok, messzi Istenek?

Mondhatjátok büszkeség és féltés váltakoz',
Azt mondom a tisztát bántja most mélyen a kosz.
Feladtam mit lehetett te önző, buta segg.
A boldogságod kívánom te kurva, találd meg.

Feladtam az elveim, macskád mint a lányom.
Érted éltem, érted ám te dédelgetett álom.
Nem mondom, hogy nem vonzotta szemem pár kebel,
De hű voltam az álmokhoz, tiszta mint a lepel.

És herceg is voltam, aki a sárkánnyal küzdött
Bár a csata kimenetele már messziről bűzlött.
S most csak azt remélem, megérte az áldozat,
Nekem sokkal jobb már, megérte a kárhozat.

Nekem jobb...néha még rád gondolok,
És tiszta szívből bánom azt az átkozott napot:
Mikor megismertelek, hosszan fogtam kis kezed...
Hol voltak az őrangyalok, messzi Istenek?
Nekem jobb, néha elszomorkodok,
Bánom minden percét, árkozottak nappalok
Miket reád áldoztam, s mivel meg nem változtam
Naiv ostoba álmodból végül...végül távoztam.

Első szülinapom jött, hát elfelejtetted...
Szeretett kiscicánk felőled megdögölhet.
Hová lettél mondd, ó mégis mit láttam benned?!
Szégyellek minden veled töltött másodpercet.

Hideg szél

Hideg szél, komor felhő...
Nem véd többé...hogyha eljő
Fagyos tél, rideg puszta,
Vissza jössz-e?...Isten tudja...

S szél messze taszajtá el fától a magvat,
Az gyökeret verve új életet adhat,
De ki tudja mifélét, s lesz e igaz föld,
Látod-e Drága a fától az erdőt?

Várod-e még kezem melegét s halkan
Súgsz-e fülembe ha lelkedben baj van?
Várom-e még, kezed melege gyújtson
Tűz melegével menedéket nyújtson?

Romboló vágyaknak messze mezején,
Rájössz-e, többet nem fogom kezed én?
Tomboló viharban,ordító csendben
Rájössz-e arra, hogy ez így nincs rendben?

Hiányod marta le falról a színt,
Érzed-e majd te is e nehéz kínt?
Magányom tördeli átható csendet,
Jössz-e még tenni a lelkemben rendet?

Érzem-e át, vajon mi dúlhat benned?
Eldobod azt kit oly soká szeretted,
Érzed-e át milyen soká akarlak?
Vagy szüntelen szavalva fehér falaknak...?

Hideg szél, komor felhő...
Védenélek, hogyha eljő...
Fagyos szél, rideg puszta...
Legyünk újra, legyünk újra!

B.Juditnak

Emlék

Gyártási hiba ez, velem született átok,
Hogy bezsongok, ha ily gyönyörű arcot látok.
Nincs erre észérv, s nincsen benne logika,
Beleszeretsz szempárba, rád ragyogó pofiba.

Hülye egy érzés, de nem tehetek róla,
Letétként had őrizzem meg e emléket pár sorba.
Nem válaszra várok, ne félj nem is tettekre,
Totemem állítok a pillanatnak szentelve.

Nem harcolva, csak virtuálisan karcolva,
Tengernyi homokból egy maréknyit megmarkolva
Elhintem...s míg lassan kipereg a kezemből,
Visszaidézem ahogy megvakulok kék szemedtől.

Szavaim titkosak, érzéseim elrejtve,
Itt vagy velem most is, erről mit sem sejtve.
Némulok ígérem, csak oly nehéz a csend,
Ha hangod folyton lágyan füleimben cseng.

Némulok ígérem, de még oly nehéz,
Az érzéshez mérten e pár sor oly kevés.
Bocsásd meg, hogy e szótagokat állítva
Össze...szavaim hozzád szóltak áhítva.

Z. Kriszinek

Zajong

Zajong a város, zajong a tér is,
Zajong az utca, s titokban én is.
Zajong az elmém, zajong miatta,
Zajongó szívem, szíved hívatja.

Kóros gondolat, kezed kezemben...
Káros az eszme, el kell feledjem...
Kínos az érzés, oly kellemetlen,
Együtt Ketten...ketrecbe estem...

hangod halkan hallom, mosolyodat várom...
ha tested látom, mint egy dédelgetett álom.
tiltott, mindkettőnknek van kihez hazamenni.
szeretlek mégha köztünk sosem történt semmi.

csak táncra perdülve karoltam derekad,
vidám mosolyok közt szem szemben elakad,
mókának gondoltad, s gondolod azóta,
elfeledted bár, bennem zakatol a nóta...

fogalmad sincs róla, hogy nem telik el óra,
hogy ne gondolnék rád, ne gondolnék azóta...
ne aggódj, ne félj tőlem, feledem egy napon,
csak pár sorban szívem kicsit neked adom.

Egyéb, kategorizálatlan

Filctoll

Jajj de nagyon nehéz lenne filcnek lenni,
Nedveimet folyton a papírra kenni.
Lennék inkább cellux, ragadnék a nőkre,
Fájdalmat okozva tapadnék a szőrre.

Filcnek lenni uncsi, ki akarna állni,
Izzadt büdös kézre, színezésre várni?!
De a cellux menő, s kiváltképpen bátor,
Szakad hogyha kell, az írószer-diktátor.

Csillag

Szem színe szebben rebben az éjben,
Nap sugarával a homályba vész,
Pillanatig csak teste kezemben,
Ragyogj rám Csillag mielőtt mész!

Telhet-e este, múlhat-e óra,
Vissza ne vágyjam két kezedet,
Mutatók futnának szokványos útra,
Várjatok, állj, most én vezetek!

Mentve ragadva meg megszűnő mát,
Titkon elrejtem a jelent zsebembe,
Halkan őrizve a pillanatot,
Amit bármikor elővehetek kezembe.

Így őrzöm óvva a megfoghatatlant,
Szem elé már csak e pár sor kerül,
Sötét nappalokon rá-rá tekintve
Csillag: a felhős ég kiderül.

Ritka az éj, mikor fényed ragyog rám,
Hiánya ezért oly hívogató,
Ne félj nem kór ez, szelídül lassan,
Mint lovasát egykoron ledobó ló.

Csillag csak mosolyogj! Ne hervadj, nézz rám!
Lehozni én sosem foglak talán,
Csak magamba zárom a csillogás képét,
S várom megint eme pár sor nyomán.

Csillag ne rettenj, had szóljak, nézz rám!
Ne vedd el tőlem a képzeletet,
Ragyogj az égen tovább, hadd lássam,
S érezzem megint a két kezedet.

A villamoson

Didergek reszketek...de melegít
Az a pár pillanat... Pici szemeid
Csikorogva kanyarog a hajnali villamos
Emlékem tiszta, szépséges,illatos.

Mínuszok zaklatnak látni leheletem
De az a lány...az lány kell nekem
Fagyassz tovább könyörtelen hajnal
Úgysem aludhatnék fejemben e zajjal

Vörösre festheted sajgó fülemet
Ha nem tennéd,nem születne e üzenet
S ha nem bámulhattam volna órákon át
Boldogtalanul kivetne az ágy

Cicafülű leány egyetlen boldogságom
Szót se szólott hozzám mégis szebbnek látom...
A világot, hajnalt, a zord téli éjt
A fűtetlen villamost mi nagy útra kélt.

Drága picikém,ha majd üdvözlöd e sorokat
Látni szerezném világmegmentő mosolyodat
Biztonságba tudlak s ez nekem ezer kincs
Így adod meg nekem mi tulajdonképpen nincs.

Látom tekinteteden,hogy nem várhatok többet,
De beragyogod arcom, e borússá lett földet,
Boldogságot sugárzó lenge táncod vidított,
Ezen a zord hajnalon...szerelembe taszított.

Cím nélkül

Mámoros elmével írom-e dalt,
bár taj már szavalt neked énekeket
félreérthetetlen félreértett
burokba jól bezárt képzeletet,

Jó, hogy vagy mert ha nem lenne kinek
kiönteni fele gondolatom
összetiporná a két kezem erét
penge éle vagy a puha beton.

Jó hogy vagy, mert ha nem lennél kinek
önteném ki most a tálból a borsót,
falra hánynám csak és emelgetném
magányomban azt az átkozott korsót..

Jó hogy vagy, lebbenő tested az éjben
megkoronázza a csillagokat,
jó hogy vagy, s pótolod érzékeimet,
hogy lássak s szippantsam az illatokat.

S ha úgy érzed táncba keringő betűk hada
szavakká állva tilosba botorkál,
nyugtasson tudat, megnyugszik ha ugat,
És ne nézz rám kérlek oly zordan, mogorván...



Verseim 2008-2011 első feléig: http://amateurwriters.blog.hu/